Első út a Balkánra

Bár 3 évig Szegeden laktam, sose voltam még Szerbiában és Romániában. Miután egy év külföld után visszaköltöztem Szegedre, és elkezdtem a Szegedi Tudományegyetem kulturális mediáció mesterszakán tanulni, elhatároztam, hogy ezen változtatok. Először nehéz volt visszaszoknom az egyetemista életbe, főleg, hogy hétvégenként Pesten dolgoztam és folyton kimerült voltam. Szeptember utolsó hétvégéjén, ami nyár óta az első szabad hétvégém volt, kihasználtam a hirtelen jött szabad időt és elkezdtem tervezni az utamat Belgrádba, Szerbiába. Egyedül szerettem volna menni, és eszperantisáknál vagy couchsurfereknél lakni, de egy jó barátom is érdeklődést mutatott az út iránt és ketten vágtunk neki az ismeretlen országnak. 

Szegedről átbuszoztunk Szabadkára, onnan pedig már szinte fillérekért vonatoztunk Belgrádig. A magyar vonatok sincsenek a helyzet magaslatán, de a szerb vonatokon kicsit meglepődtünk. Fele olyan gyorsan haladtunk, mint az itthoni vonatoknál megszoktuk, és néha az ablakon kinézni is ijesztő volt. Belgrádba megérkezve fellélegeztünk és elfoglaltuk a helyünket a hostelben. Nekem ez volt az első hosteles élményem, mert eddig mindig barátoknál, eszperantistáknál éjszakáztam, és nagyon kellemesen csalódtam. A kedves recepciós srác körbevezetett minket, helyi specialitással kínált, és rögtön otthon éreztük magunkat a lakóház hangulatú hostelben. Kis pihenő után nekivágtunk a városnak és végig jártuk az összes utunkba eső nevezetességet és látványosságot. Belefutottunk szabadtéri koncertekbe, és a legkellemesebb az volt, amikor kávét akartunk venni a Don Café standjánál és közölték, hogy "Nem áruljuk. Ingyen osztogatjuk!". A várból nyíló kilátás lenyűgöző volt és japán turistákat megszégyenítő mennyiségű képet készítettünk. 

Miután kipróbáltuk a belgrádi ismerősöm által ajánlott bárokat, hulla fáradtan visszaindultunk a hostelbe, ahol már kaptunk néhány dél-amerikai szobatársat. A hostelben javában állt a bál, de az egész napos utazás és városnézés után bedőltünk az ágyba és reggelig aludtunk. Az időnket szigorúan beosztottuk, hogy minél több minden beleférjen a 3 napba és reggel 8-kor újra bevetettük magunkat a városba. Vegetáriánusként nem volt egyszerű élelemhez jutnom, mert a kajáldákban nem beszéltek angolul, én meg épp hogy megtanultam kiolvasni a cirill betűket, de kommunikálni nem tudtam. Mindenhol furcsán néztek rám, hogy mért nem eszem húst és úgy kellett külön menüt összeállítaniuk nekem. Erre a napra folyóparti sétát terveztünk, majd átmentünk Belgrád modernebbik részébe. Utunk végére be szerettünk volna ülni az egyik hajóra, ahol a fiatalok előszeretettel szórakoznak, de délután semmi de semmi nem volt nyitva! Vert seregként mentünk át újra a hídon és elhatároztuk, hogy az első helyre beülünk, ahol sört adnak. Végül egy kisebb kocsmatúra után ismét visszatértünk a hostelbe, hogy kipihenjük magunkat a másnapi hazaút előtt.

Hazafelé még útba ejtettük a Don Cafét, elértük a vonatot és az átszállásnál volt pár óránk Szabadkát is megnézni. Hihetetlen, hogy milyen közel voltam és sohasem találtam időt elnézni a szomszédba, ahol ugyanolyan szép helyek is találhatóak, mint Európa másik felében! Biztos voltam benne, hogy nem ez volt az utolsó utam délre, és el szeretnék látogatni a többi balkáni országba is. 

Nem is tévedtem nagyot, hisz a következő hónapban a Felnőttképzési Intézetünk egy napos tanulmányi kirándulást szervezett a mesterszakosoknak Zentára.

Melyik ország legyen a következő?