Poznan-Bydgoszcz

Az út vissza Poznanba zökkenőmentes volt, a Polskibust már jól ismerem, de az internetük már egy ideje nem működik. Berlinben egész hétvégén nem volt netem és nem tudtam felvenni a kapcsolatot az önkéntessel, akinél Poznanban aludtam volna, mert a száma a lengyel telefonomban maradt. Úgy indultam el, hogy nem tudtam, hol alszom éjjel, de a kapcsolatok megmentették a helyzetet. Tavaly a RoskildeFesztiválon ismerkedtem meg Kasiaval, aki Poznanban lakik a lakótársaival. Tipikus couchsurfer házuk van, ideális töb ember elszállásolására és nagy bulikra. Végre nappal is láthattam Poznant, eddig csak az Arkones alatt éjszaka voltam a belvárosban. Miután végigjártam a nevezetességeket, csak az internethez jutás járt a fejemben. Rengeteg olvasatlan mail és elintézetlen feladat vár rám, de pár email megválaszolásán kívül másra nem jutott időm.

Reggel megcéloztam egy korábbi vonatot amit kinéztem, hogy kényelmesen elérjem a gépem Bydgoszczból, ami 2 órányira van Poznantól. Amíg Szegeden tanultam, örökkévalóságnak éreztem a 2 órás vonatutat, de a Lengyelországi fél napos vonatozások és buszozások után ez már fel sem tűnik. Most épp a reptéren várom a gépem Gironába, ahonnan holnap továbutazom Toulouseba és végre el tudom menteni a rég megírt bejegyzéseimet.

Berlin + véletlen kongresszus

A hétvégét Berlinben töltöttem egy ismerősömnél és csupán véletlen egybeesés, hogy a dán-lengyel-német eszperantó kongresszus is azon a hétvégén volt, ahol az ismerősöm is koncertezett. Napközben nem vettem részt a programokon, helyette várost néztünk és csak az esti programokra vettem jegyet. Szombaton ellátogattam a napi program helyszínére, hátha találkozok ismerőssel és nagy meglepetésemre egy csapat fiatallal találkoztam, akik épp kártyáztak. Nem az én korosztályom vett részt a kongresszuson, hisz nem kifejezetten fiataloknak rendezték, ezért a többiek örültek, hogy még egy fiatal is van a résztvevők között. Mivel kevesen voltunk, könnyebb volt elbeszélgetni az újonnan megismert arcokkal is. Este előadások és koncertek voltak, de annak ellenére, hogy az előadók ugyanazok voltak, mint az ifjúsági rendezvényeken, a közönség sokkal passzívabb volt. Először egy lengyel kórus tagjai énekeltek, néhány dalt velük énekeltem, hisz mindennap hallottam Lengyelországban. Furcsa volt a Sto lat-ot színpadról hallani, amit többnyire szülinapokon énekeltünk. A lányoknak jó hangja volt, de engem nem nyűgöztek le annyira, mint a férfiakat a ruházatukkal. Utánuk Stefo koncertezett, az ő dalait kívülről tudom, mert elküldte az egész albumot. Georgo Handzlikot viszont most hallottam először, de Dorota előadásában az ő dalait is ismertem. A két csendes ülős koncert után Kim játszott, és meglepődtem volna, ha az utolsó számára, a Ska virino-ra nem kezdenek el néhányan táncolni.

Most voltam negyedik alkalommal Berlinben, de eddig mindig csak 1-1 napot töltöttem a városban a főbb nevezetességeket látva, és most volt először, hogy megtapasztaltam a berlini éltetet az egyetemisták kollégiumában. Sokkal jobban magával ragadott a város, mint az első alkalmakkor, főleg, hogy annyi különböző ember jött szembe az utcán bőrszínre és stílusra való tekintettel. Nagy változás volt Bialystok után, ahol mindenki ugyanúgy néz ki.

Utolsó EVS napok

Az utolsó bialystoki napjaimban fel sem fogtam, hogy hamarosan véget ér a projektem. Az önkéntesek nagy része már rég hazament, én meg örültem, hogy végre van egy kis időm behozni a lemaradásaimat. Sok időt töltöttem az eszperantó könyvtárban, mert Ela is és én is egyedül dolgoztunk az utolsó héten, és mindketten szívesebben voltunk egymás társaságában. Megtartottam az utolsó eszperantó órákat, elég rendhagyóan, mert a nyelvtan és a feladatok helyett próbáltam megismertetni a tanulókkal eszperantó együtteseket, amin sokan csodálkoznak, hogy igen is léteznek, és próbáltam csábítani őket a nyári rendezvényekre. Több-kevesebb sikerrel, hisz két tanulómat is viszont látom majd a nyár során. Az utolsó hétvégém kiélvezését megakadályozta a tény, hogy Dorota újdonsült elnöki teendői miatt nem volt a városban, és Przemek is visszatérőfélben volt az ukrajnai útjáról. Megmentette a szombat estét, hogy a lengyelek már májusban tartják a múzeumok éjszakáját. Az önkéntesekkel, akiknek még tart a projektjük megnéztünk pár koncertet, kiállítást és részt vettünk a Zamenhof Centrumban szervezett városi játékon. 

Az Aurore-ral közös búcsúbulinkat hétfőre időzítöttük, mert pár önkéntes nem volt hétvégén a városban, és szerettünk volna mindenkitől elköszönni. Tehát hétfőn az utolsó órám után elbúcsúztattak az eszperantó klubban és az egyesület tiszteletbeli tagjává váltam, este pedig az összes bialystoki ismerősünk hivatalos volt hozzánk házibuliba. Nagyon boldog voltam, hogy mindenki eljött, akire számítottunk. Ennyi ember még nem volt nálunk egyszerre és ez volt az eddig legjobban sikerült buli. De lehet, hogy csak azért éreztem úgy, mert mi voltunk Aurore-ral a középpontban. Kedden még dolgoztam a könyvtárban, este pedig megtartottam az utolsó Language Cafét. Talán a meleg miatt egyre kevesebben vesznek részt rajta, mindenki szívesebben tölti az idejét a szabadban. De aki el akart köszönni, az azért eljött még utoljára. Szerdán már nem dolgoztam, szükségem volt egy napra, hogy mindent elrendezzek az utazás előtt. Sőt még ez az egy nap is kevésnek bizonyult. Délután ANAWOJ-jal, a koordinátor szervezettel volt egy utolsó találkozóm és este Dorotáékkal részt vettünk a Juwenalián, ami egy vizsgák előtti fesztivál Lengyelország legtöbb egyetemén. Teljesen olyan érzésem volt, mint tavaly a Roskilde fesztiválon, úgy tűnik, ha fesztiválról van szó, minden nemzet megőrül. Jó lezárása volt a 9 hónapnyi önkéntes munkámnak. 

Az utolsó napomat már csak pakolással töltöttem és kisebb pánik fogott el, hogy két bőröndre lenne szükségem, hogy mindent el tudjak vinni, míg a gépen csak egyet tudok vinni. Szerencsére egy bialystoki család megmentett, mert felajánlották, hogy nyáron elhozzák Szlovákiába a maradék cuccomat, ahol át tudom venni.  Az egész napom idegeskedéssel telt (nem költöztem még teljesen egyedül), és csak akkor nyugodtam meg, amikor már úton voltam a buszállomásra Monikával. Fél 6-kor indult a buszom (5 zlotyiért) Varsóba, ahol még volt egy kis időm sörözni Lukizzal, a TEJO elnökével. Most pedig a Berlin felé tartó buszon ülök és végre van egy kis időm blogdolgokkal foglalkozni. Még nem kell véglegesen búcsút mondanom Lengyelországnak, a berlini hétvége után még egy estét Poznanban töltök, aztán Bydgoszczból megy a gépem Gironába. Az önkéntes projektem véget ért, de ez nem jelenti azt, hogy abbahagyom a blogírást. Júniusban Franciaországban, Toulouseban fogok lakni, hogy az ottani eszperantistákat segítsem ismét önkéntesként, és a jövőbeli eszperantó eseményekről is rendszeresen szeretnék tudósítani.

SES és PEJ kunveno

A szüleim látogatása után Dorotával velük tartottunk Szlovákiáig, ahol kiraktak minket, hogy részt vegyünk a SES (nyári eszperantó találkozó) szervezői megbeszélésén. A megbeszélés a Partizanske nevű kisvárosban zajott, itt található az E@I irodája és Dorota itt fogja tölteni a gyakorlatát nyáron és ősszel. A várost hegyek és erdő veszi körül, de a szlovák építészet csak a falukban tetszett, amiken útközben áthaladtunk. Ellenpéldaként Partizanskében láttam életem legrondább templomát, ami leginkább egy betontoronynak néz ki. Lehet, hogy csak Lengyelország templomépítési mániájához hasonlítva tűnt csúnyának. A megbeszélésen 11-en vettünk részt, azzal a céllal, hogy a szervezők kialakítsanak egy új fiatalos csapatot.  4 napot töltöttünk a városban, sok új dolgot tanultam a rendezvényszervezésről és új embereket is mertem meg.  A nap nagy részét munkával töltöttük, felosztottuk a feladatokat egymás közt és meglátogattuk a rendezvény helyszínét. Esténként teljesen úgy éreztem magam, mintha eszperantó találkozón lennénk, utolsó estén még szervezett program is volt. Meglátogattuk a csillagvizsgálót és spontán labambázásra is sor került. Dorotával „hátrányos” helyzetben voltunk a játék közben, mivel csak ketten voltunk lány résztvevők. Az odaúttal ellentétben a hazaút nagyon komplikált volt, körülbelül 4-szer kellett átszállnunk vasárnap éjszaka és órákat várni a kényelmetlen állomásokon. Csak Varsó és Bialystok között sikerült kicsit aludnunk Dorotával, amikor üres volt a kabin.

Az elkövetkező hétvégén sem volt sok időnk pihenni, pénteken reggel 5-kor indult a buszom (5zl) Varsóba a PEJ közgyűlésére. Annak ellenére, hogy 9 hónapot laktam Lengyelországban, csak most sikerült taggá válnom, mert nem találtam olyan embert, akinek fizethetem volna tagdíjat (pedig napi kapcsoltban voltam a vezetőséggel). Ez volt az első közgyűlésem, amin részt vettem, és itt is élveztem, hogy sok dolgot tanulhatok, hogy működik egy egyesület. Minden országban szükség lenne ilyen gyűlésekre, a 3 nap alatt jobban el tudtunk mélyülni a közös munkában, mint a csak egy délutános gyűléseken. A gyűlésre egy varsói kerületben került sor, ami nincs nagyon messze a belvárostól, de megérkezve teljesen úgy érzi az ember, hogy hirtelen vidékre érkezett. Az utcában sok hétvégi ház kapott helyet, ahova a tulajdonosok csak kertészkedni járnak, és tökéletes helyszín, ha valaki meg akar szabadulni a város forgatagától. Ironikus, hogy Bialystokból, ami erdőkkel van körülvéve, Varsóban találtam menekvést a nagyvárosoktól. Nagyon hálás vagyok a vendéglátóink vendégszeretetéért, hogy kialakítottak egy ilyen helyet, ahol minden eszperantista mindig otthonra talál.

Magyarok látogatóban

Olaszországból hazatérve sem unatkoztam, pár óra pihenő után már a buszpályaudvaron vártam Renit, Zsuzsit és Szabit, akik egy hét látogatóba jöttek Szegedről (illetve majdnem Szegedről). Mindig azt gondolom, hogy ennyi külön töltött idő után már nem lesz olyan a barátságunk, mint régen, de egyáltalán nem így volt. Úgy éreztem, mintha nem hónapokkal ezelőtt váltunk volna el, hanem mintha tegnap láttuk volna egymást. Ugyanolyan jól szórakoztunk, mint amíg otthon voltam, és a barátságunk cseppet sem kopott meg. A három lány szegény Szabit néha az őrületbe kergette, de kénytelen volt elviselni minket egy hétig. Megmutattam nekik a város nevezetességeit és megismerkedtek a többi önkéntessel is az Annánál tartott sütögetés során.


A távozások után egy héttel a szüleim és az öcsém jöttek látogatóba. Szerencse hogy ketten lakunk csak a nagy lakásban, így el tudtam szállásolni a nappaliban a vendégeket. Velük is sokadszorra végigjártam a szokásos városnéző útvonalat, és amíg én dolgoztam, elküldtem őket a környező településekre, amiket érdemes meglátogatni. Amíg a barátaim voltak itt nagyon depressziós időt fogtunk ki, és anyuék megérkezésével jött az első nagy meleg a városba. Kihasználtuk a jó időt és egyik nap Supraslban kirándultunk az erdőben, egy napot pedig Varsóban töltöttünk városnézéssel. Rájöttem, hogy annak ellenére, hogy sokszor voltam itt, nem sok érdekességet tudok a városról. Másodszorra is felmentem a Palac Kultury tornyába, és most nem volt olyan felhős az idő mint októberben és mást is láttam a környező épületeken kívül.

Internacia Junulara Festivalo 2.rész

Az ételhez nehéz volt hozzászokni, hogy az olaszok csak édeset esznek reggelire és ebédre és vacsorára a két fogásból az egyik mindig tészta. Szeretem az olasz ételeket, de úgy néz ki, csak magyar módra elkészítve. Nekem az üres spagettitészta nem étel, még vajjal sem. Viszont a desszertjeik nagyon finomak voltak. Az időjárás miatt egy kicsit csalódott voltam, mert annak ellenére, hogy tengerparton voltunk, a látványon kívül nem élvezhettük ennek előnyeit. De kárpótolt a jó társaság és a rengeteg új és érdekes ember akit megismertem. Ilyen még nem fordult elő, hogy a reggeli záráskor úgy kellett kirúgni minket a drinkejoból, annyira belefeledkeztünk az eszperantóról folytatott eszmecserébe. Disco eleinte nem volt, de aztán a nép kikövetelte magának, és reggelig azt sem lehetett lelőni.

Kirándulásokban sem szenvedtünk hiányt: két kirándulás volt szervezve, egy félnapos Ravennába és egy egész napos San Marinoba. Ravenna Olaszország egyik legrégebbi városa, 3x volt főváros és itt van eltemetve Dante is. Ennek ellenére nem nyűgözött le a város, de lehet hogy azért, mert kevés időnk volt megnézni és esett az eső is. A San Marinoi kirándulás szerintem a legjobban sikerült napja volt a találkozónak. Sokan azt mondták, hogy nem érdemes megnézni, mert kicsi és nincs sok látnivaló, de nekem nagyon tetszettek a kis utcák és a 3 torony a hegy tetején, ahonnan a tengerig ellátni. A csoporttal együtt megnéztük a nevezetességeket, majd 2 óra szabadidőt kaptunk, amit arra használtam, hogy a fiúkkal megnéztem a Tortúra múzeumot és életem legfinomabb kávéját (kávékrémét?) ettem.

Mint minden találkozónak, az IJF-nak is eljött a vége, hogy utána a résztvevők találkozó utáni szindrómában szenvedhessenek. Mi a lányokkal elég szerencsések voltunk, mert egész nap afterpartyztunk a repülő indulásáig. Természetesen akkor volt strandidő, amikor már indulnunk kellett a vonathoz. Mindenki, aki utolsónak maradt a helyszínen, együtt egy nagy karavánban indult Bolognába, ahol elvátlak útjaink a barátoktól, de mégis a miénk maradt a legnagyobb csapat. 7-en, mint a gonoszokindultunk felfedezni Bolognát, de hamar rájöttünk, hogy 5 óra kevés egy városra. Csak sétálgattunk kicsit a belvárosban és megebéd-vacsoráztunk, ahol végre igazi Bolognait ehettem, nem csak üres, vagy paradicsomszószos tésztát. Timi és Klemens leszakadt tőlünk, de még mindig maradtunk 5-en, hogy résztvegyünk az első FEK-en, azaz Flughavena Esperanta Renkontiĝon (Reptéri Eszperantó Találkozó). Megpróbáltam aludni a repülő indulásáig, de a barátaim hangos pletykálkodással ezt lehetetlenné tették, meg a pad kényelmetlensége se segített. 

Április 11-én délután értem haza, és este már jöttek is a magyar barátiam egy hétre látogatóba. De erről majd később :)

Internacia Junulara Festivalo 1.rész

Az elmúlt hetekben nem sikerült behoznom a lemaradásom blogügyben, de napokban megpróbálok mindent bepótolni, hisz sok minden történt. Ez az utolsó hetem Bialystokban, de ne szaladjunk előre, kezdjük ott, ahol abbahagytam 2 hónapja:


"Még 4 nap van az IJF-ig, az olasz eszperantó találkozóig, ahol egy éve az eszperantó életem kezdődött. Tavaly egyedül vágtam neki az ismeretlen útnak, de idén Dorotával és Aurore-ral utazunk annak reményében, hogy Cerviában a tengerparton valóban tavasz vár minket, nem hó és 1 fok, mint Bialystokban. Jelenleg 89 jelentkezőnél tartunk, és a résztvevők nagy részét ismerem, így nagyobb bulinak ígérkzik, mint egy évvel ezelőtt, bár arról se panaszkodhatok."

Ezt írtam piszkozatba négy nappal az IJF előtt, és bár az időjárással nem volt szerencsénk, minden várakozásomat felülmúlta a találkozó. A bialystoki lányokkal április harmadikán este utaztunk Poznanba vonattal, ahonnan reggel 8-kor indult a repülőnk Bolognába. Ha sokat utazik az ember, előbb utóbb elvesztik az új helyek a varázsukat, így volt ez az olasz úttal is kezdetekben. Bár szeretek repülni, most csak azt élveztem, hogy végre tudtam kicsit aludni, ami a vonaton és a reptéren egyáltalán nem sikerült és emiatt mindannyian morcosak voltunk. A bolognai reptérről busszal kellett menni a belvárosban lévő pályaudvarra, ahol reggelire vadászva összefutottunk a szintén reggelire vadászó Alisával, akivel az egy évvel ezelőtti IJF-n ismerkedtem meg és aki az első eszperantista barátnőm volt. A karavánunk négy főre bővült, és az átszállásnál még egy eszperantista csatlakozott hozzánk. A cerviai állomásra érve rögtön Timivel találkoztunk, aki épp a fesztivál helyszínére igazító táblákat ragasztgatta ki. Timi a büszkeségem, hisz ő is a Szegedi Egyetemen tanult eszperantóul mint én, és ugyanazzal a csereprogrammal vett részt élete első rendezvényén, az IJF-n, mint én egy évvel ezelőtt. A másik büszkeségem Aurore, aki az én csoportomban kezdett eszperantóul tanulni, és már egymás közt az angol helyett az eszperantót használjuk :) A fesztivál egy tengerparttól 100 méterre található hotelben zajlott (Hotel Tania = olcsó hotel lengyelül). Mi voltunk az első nagyobb csapat aki megérkezett, és a már jól ismert szervező csapat ugyanolyan barátságosan fogadott, mint egy éve. Az első este a szokásos ismerkedő estével telt, de nem sok szükségem volt rá, hisz a társaság legnagyobb részét már jól ismertem. Öröm volt mindenkit viszontlátni és visszaemlékezni az egy évvel ezelőtti első eszperantó rendezvényemre. Első este korán elmentem aludni kipihenni az utazás fáradalmait, de a többi este bőven bepótoltam ezt az egy napot...


A találkozó programja most is gazdag volt, napközben előadások, játékok, nyelvórák, este gufujo, drinkejo (már említettem őket a JES-ről szóló bejegyzésben) és minden nap más és más eszperantó előadó koncertezett (Stefo, Martin, Roĉjo, Pieĉjo, Gijom, Johannes, és egy nem eszperanóul énekelő együttes: mama Afrika). Most is, mint mindig, részt vettem a városi játékokon (urba ludo), ahol különböző feladatokat kellett csapatokban teljesíteni, a Capoeira edzésen (Michele és Stefano vezetésével) és a közös éneklésen. Valamint az IJF tradícionális programjain, a Trinkomanĝa Nokton (Evés-Ivás Éjszakája), aminek keretei közt minden nemzet hoz magával valamilyen különleges ételt italt az országából, és mindenki mindent megkóstolhat. Bár 3-an voltunk magyarok, Timi mentette meg a becsületünket, mert mi a Danival semmit nem vittünk magunkkal. Mentségemre szóljon, hogy én nem Magyarországról mentem. Ja és kimaradt az Internacia Vespero (Nemzetközi Est), ami Ki mit tud?-ként funkcionál. Én a lakótársam által tanított Bretagne-i táncban vettem részt, és egy kisebb csoporttal elénekeltük az Imagine-t és a Because-t eszperantóul Stefo fordításában. (Furcsa az eszperantó verziók után most az angolt hallgatni.) A programhoz én is hozzájárultam egy előadással az Európai Önkéntes Szolgálatról, és hogy milyen lehetőségek vannak az eszperantóval, de mivel egy időben volt a bórkostolóval, érthető okokból nem volt nagy a hallgatóságom :)


Folyt. Köv. :)