Lannion + hosszú hétvége('k)

Lannion

A szigeten töltött hétvége után Lannion melletti faluban töltöttem egy hétvégét, ahol az ottani eszperantisták láttak vendégül. A házuk a tengerre nézett, és csodaszép kilátás tárult elénk minden szobából a hatalmas ablakoknak köszönhetően. Szombaton összehívták a kedvemért az eszperantóul tanulókat és a helyi kocsmában tartottam nekik beszélgetős órát breton sörök kíséretében. Meglepődtem, hogy viszonylag sok volt köztük a fiatal és a gyerek is, aki tanulja a nyelvet. Még egy lány is jött, aki aznap reggel kezdett el tanulni, de azért ő is megpróbált megszólalni a haladó órán és meglepően jól ment neki.

Vasárnap egy gall faluban töltöttük a napot, ahol a vendéglátóim önkénteskednek. A falut azért építették, hogy a bevételt egy afrikai falu megsegítésére fordítsák. A gyerekek és a felnőttek hagyományos fa játékokat próbálhattak ki, csónakázhattak, körhintázhattak (amit az egyik szülőnek kell hajtania) és sok érdekes dolgot megtudhattak a gallok életéről. A falu közepén egy szabadtéri, de fedett palacsintázó van, ahol koncerteket is szoktak tartani. Amikor volt egy kis szabadidőnk, ellátogattunk Île Grande-re, ahol egy madárrezervátum és múzeum van.

Hétfőn az egyetemen vendégelőadóként órát tartottam, a cél itt is a tanulók beszéltetése volt, ez a kedvenc óra típusom, mert itt ők beszélnek, nem én. Május végén a terv szerint leteszik a B1 szintű írásbeli nyelvvizsgát.

Hosszú hétvége 

Idén itt májusban minden héten van egy munkaszüneti nap, ami miatt kb egész hónapban alig dolgoznak az emberek. A május elsejei hétvégével kezdődött. Nagyon hideg, esős szeles idő volt, és bár szerettünk volna a lengyel lánnyal kirándulni, inkább nem merészkedtünk ki a rossz időbe. Így egész nap otthon voltam, pedig három különböző társaság is hívott a Marionett fesztiválra a szomszédos városba. Szombaton végül nem bírtuk tovább az otthon ülést és mégis nekivágtunk az esőnek a lengyel lánnyal. Busszal elmentünk Lanloup-ig, ahonnan a cél Saint-Quay-Portrieux lett volna, de kicsit túlbecsültük magunkat, mert csak egy falunyit tudtunk haladni, ez is 12 kilométer volt, amit gyakran felfelé kellett megtennünk. Többnyire esőben mentünk a partszakaszt körülvevő ösvényen, amin egész Bretagne-t körül lehet járni. Két óránk volt körülbelül eső nélkül. Nem is az esőtől ázott be a cipőnk, hanem a nedves fűtől és sáros utaktól. Végül ahogy megláttuk, hogy nagy vihar közeledik, már a tengert is alig láttuk, pedig mellette voltunk, visszaindultunk a faluba, ahol a visszafele tartó buszunk felvett volna minket, de a falu központja messzebb volt a parttól, mint gondoltuk. 30-45 perc bolyongás után leintettük az első arra járó autót (mert előtte egy lélekkel se találkoztunk), aki elvitt minket a buszmegállóig. Szerencsénk volt, mert rossz irányba mentünk és le is késtük volna a buszt. A busz előtt még megittunk gyorsan egy kávét hogy felmelegedjünk. Ahogy meghallották hogy külföldiek vagyunk rögtön az egész kocsma barátkozni akart velünk, és ahogy itt szokás, mindenki rögtön felajánlotta, hogy elvisz a hajóján a tengerre, ha legközelebb jövünk.

A vasárnapi programot majdnem lehagytam, annyi minden történik minden nap, hogy már én se tudom követni. Az esős szombat után szép napsütéses nap volt, az egyik eszperantista megcsinálta a defektes bicikli kerekem, így végre újra biciklizhettem. Egyedül akartam menni, de ahogy elkészültem jött az SMS a lengyel barátnőmtől, hogy a kikötőben van. A Plage Saint-Laurent-en találkoztunk, sétálgattunk kicsit a parton, míg majdnem foglyul ejtett minket a dagály, majd elbicikliztünk a kikötőbe meginni egy sört. A sör után nem volt jó érzés felbiciklizni Plérin központjába, ahol lakom, de végre megismertem, hogy jutok Saint-Brieucbe biciklivel.

Belle-Île-en-Mer - látogatás és táplálkozási szokások a szigeten

Nem írtam egy darabig, mert volt egy kis technikai problémám. A Dinanban tett látogatás után elromlott a telefonom Sd kártyája és az összes készített fénykép rajta maradt. Ezen olyan mérges lettem, hogy nem is akartam írni a blogba, amíg nem oldódik meg a probléma. A képek nem kerültek elő, de már van új SD kártyám, így az alkalmazásoknak is van hely újra a telefonomon. Most megpróbálom röviden összefoglalni az azóta történteket külön bejegyzésekben, hogy ne legyen túl hosszú.

A következő hétvégét a Bretagne-tól délre lévő Belle-Île-en-Mer nevű szigeten töltöttem, ahová a Vannes-i eszperantó klub szervezett kirándulást. Quiberonból hajóval mentünk a szigetre, a jegy egy útra kb 17 euróba kerül. Nagy tömeget fogtunk ki, mert Párizsban a tavaszi szünet első napja volt és a Párizsiak szívesen töltik itt a szabadidejüket a hétvégi házukban. A program nem volt éppen vegetáriánusok számára tervezve, ha ezt tudom (elolvastam a programot de nem értettem), valószínűleg nem fogadom el a meghívást. Délelőtt kagylókat gyűjtöttünk, amiről először azt hittem, csak a partra sodort még élő kagylókat szedjük össze. A kagylókat a természetes élőhelyükről kellett elszakítani, akik a sziklákba kapaszkodva élvezték az apályt és a dagályt és gyűjtötték táplálékukat. Onnan kellett erőszakkal leszakítani őket, mert nagyon kapaszkodtak. Olyan volt mint egy szüretelés, csak élőlényekkel. 

Aki megrögzött húsevő és úgy gondolja az embernek joga van mindent lemészárolni amit alacsonyabb rendűnek tart önmagánál, az ne olvasson itt tovább, mert a nyugalom megzavarására alkalmas részek következnek.

A „szüret” után piknikeztünk a tengerparton, délután pedig a begyűjtött állatok élve megfőzése és feldarabolása következett. A másik csapat rákokat gyűjtött, akit ők „tengeri póknak” hívnak, még a neve is arra buzdít minket hogy elfogyasszuk. Ironizálok. A rákok mellett egy másik állatot is begyűjtöttek, amit még életemben nem láttam. A franciák pousse-piednek hívják és így néz ki: 

A Wikipédia szerint csak Bretagne déli partjaitól délre Afrika északi partjaiig található meg az állat. Ennek a szegény állatnak nagyon kevés része ehető, csak a lábainak a belső része, ami úgy néz ki mint a takony megfázás esetén. És az íze is olyan lehet, mert akik ettek belőle, azt mondták „Nem finom, de ez az állat csak itt a szigeten található.” Tehát még értelme sincs, hogy megeszik, csak azért teszik, mert különleges.

Visszatérve a főzésre, a kagylókat élve lábasba tették, és addig főzték őket, amíg meghaltak és kinyílt a házuk. Utána saláta/leves/előétel készült belőlük. A kisebb rákokat az élve megfőzés után feldarabolták, hogy a kevés húsukból krémlevest csináljanak, és hogy nagyobb részüket (főleg a páncélt) kidobják, mint amit felhasználtak belőle. A nagyobb rákokat (emberi fejnél nagyobbak) egészben megfőzték, miután az élő rákokkal mindenki fényképezkedett, durván taszigálva őket mintha tágyak lennének, hogy megfelelően be legyenek állítva a képhez. A főtt rákok voltak az utolsó fogás, a páncéljukat fogóval szétroppantották és egy hústűnek kinéző eszközzel kikaparták belőlük a húst. Mindezt olyan hanghatások kísérték, mintha emberi csontokat törögettek volna órákon keresztül. Következtetés: óriási szenvedés az állatnak, rengeteg munka az elkészítés és az elfogyasztás módja, mindez pár perc élvezetért. Mivel a tenger gyümölcsein kívül más menü nem volt, én sajtos tésztát ettem. A barbár táplálkozási szokást ennyivel kommentálták: „Bocsánat, de mi nagyon szeretjük”. Szerkesztés: azt lehagytam, hogy a tengeri sünt élve feltörték, élve kenték kenyérre és élve ették azt is. És eszembe jutott erről az esetről a következő kép:

Egyébként a sziget nagyon szép volt, új állatokat és növényeket ismertem meg, amit előtte nem, és sokat kirándultunk. Az első napi esőért kárpótolt minket a vasárnapi napsütés, a kirándulás után néhányan a tengerbe is bementek. A hétvége tanulsága az új ismereteken kívül számomra az volt, hogy ne fogadjak el többet meghívást tenger gyümölcsei partira, és hogy minden programot fordítsak le, mielőtt meggondolatlanul igent mondok valamire.

Néhány kép a szigetről:

Hétvége (Pordic-Binic-Perros Guirec)

A szabad hétvégémet megint telesűrítettem programokkal. A pénteki futás-színház-kiállítás után szombatra ebédre voltam hivatalos a szomszédos Pordicba egy eszperantista házaspárhoz. Biciklivel akartam menni, de az eső miatt végül busz lett belőle. Mire odaértem kisütött a nap és ebéd után átmentünk sétálni a szomszédos Binicbe. Így napsütésben sokkal szebb volt, mint amikor esőben-szélben Aurore-ral voltunk a kikötőben. 5-re vissza kellett érnem Plérinben egy találkozóra. A couchsurfingen találtam egy nőt (az egyetlen felhasználót 10 km-es körzetben), aki beszél magyarul. Vele a Saint-Brieuc-i kikötőben kávéztunk, és kiderült, hogy ismeri a pordic-i vendéglátóimat,és úgy tanult meg magyarul, hogy eszperantista anyukájával kiskorában sokat voltak Magyarországon. Az érdekesség ebben, hogy nem eszperantista nőről van szó, és nem eszperantó kapcsolatokon keresztül találtam meg! És ráadásul volt Grésillonban is, amiről két poszttal ezelőtt írtam. Ezek után ne mondja senki, hogy nem kicsi a világ!

Binic

Binic apály

Szombat késő estére még volt egy táncház meghívásom is. Ilyen esteket egész Bretagne-ban rendeznek, mindig más faluban/városban. Tradícionális breton táncokat tanítanak breton népzenével. Két zenekar akik váltották egymást, az egyik nagyon érdekes volt, hogy csak a hangjukat használták torokéneklésre (azt hiszem ebbe a műfajba tartozik) és mégis olyan volt mintha zene lett volna. Nem volt tánctanár, de akik ismerték a táncot azok mutatták azoknak akik nem, azaz nekem. A táncok egyszerűek voltak, többnyire lépegetés, de szórakoztató, nem volt benne olyan sok ugrálás, mint az íreknél.

A vasárnap egy egész napos kirándulással telt a francia tanárunkkal és a szíriai családdal, akikkel a kezdő csoportban vagyok. Perros-Guirec kocsival egy órára van innen Bretagne majdnem legészakibb csücskében és rózsaszín gránitjairól híres. Eddig ez volt a legszebb látványosság, amióta itt vagyok, leszámítva a vízbe fulladt rókát. A partvidék néhány óra alatt bejárható, attól függ, ki mennyi szelfit szeretne készíteni útközben. A képek magukért beszélnek.

A pillanat amikor élőben látod, ami hónapok óta a háttérképed az asztalodon:

Biciklitúra

Tegnap kaptam kölcsön egy biciklit amíg itt vagyok, el is mentem rögtön egy kisebb túrára. 15 km körül mentem az eltévedésekkel és visszafordulásokkal együtt. Az egyszerű utat jó bonyolultan tettem meg, de végül megtaláltam amit szerettem volna és visszafelé már a könnyű úton jöttem. Lebicikliztem Martin Plage-ig, de a kis szigeten lévő kereszthez nem tudtam elmenni, mert a dagály betemette az utat. Onnan elsétáltam Pointe du Roselierig majd vissza, és a főúton tettem meg a hazautat. Felfelé tolnom kellett a biciklit, de arra fogom hogy szinte éhgyomorra indultam és mostanában nem vagyok nagyon edzésben. De jó tudni, legközelebb hogy kell ere jönni.

Képek: